Visszakapcsolódás önmagunkhoz és a természethez
Néha egyértelműnek tűnik, hogy kapcsolódunk: párunkhoz, gyermekünkhöz, közösségekhez, a természethez, tevékenységeinkhez. Az odatartozás azonban nem mindenki számára megélt a mindennapokban, sőt, örökkön éhes vágyakozásként élhet bennünk a valamihez/valakihez tartozás vágya. Önmagunkkal, a természettel vagy az emberekkel elveszített, megszakadt kötelék bizony látensen a mélyben folyamatos ürességérzetet okoz, állandó keresésre, úton levésre hajtva a lelket.
A természettől és önmagunktól való elidegenedést többnyire hamis odatartozással pótoljuk: összekötjük magunkat csoportokkal, családpótló közösségekkel, belemerülünk egy ügybe, munkába, misszióba, egy ragaszkodásra és megszokásra épülő párkapcsolatba… valódi megérkezettség nélkül, a felszínen tünetileg kezelve a bennünk tátongó hiányt. A következő rövid írással a valódi megérkezés és visszacsatolódás lényegét szeretném érzékeltetni. Mindenki eldöntheti hogy az életében vannak-e valódi, erős gyökerek, rendelkezik-e a kapcsolódás megtartó alapjaival, vagy beéri a kötődés és odatartozás érzését keltő könnyen megszerezhető pótszerekkel?
Az izoláció, hiány, ürességérzet, elidegenedés után: a visszacsatolódás, a közösségi élmény, az odatartozás gyógyító ereje.
Fontos pillanat, amikor valaki rádöbben, vagy például egy önismereti folyamat során ráérez arra, hogy egy alapvető és kezdetektől fogva kísérő útitársa van: a szeparáció traumája. Az elszakadás, a leválás, elválás, elvesztés, elkülönülés és elidegenedettség érzéséé. Ennek sok forrása van: érzékenyebbek a magzati létből való kiszakadást is egy ilyen látens traumaként hordozzák végig életükön, vagy akár a szoptatás rövidsége, az anyatej és mell hiánya is állhat egy szeparációs mérföldkőként. De megtapasztalunk ilyen elkülönülési pillanatokat trauma, gyász, módosult tudatállapotok, jelentős fordulópontok során. A lélek folyton otthonát keresi, az érzelmek biztonságos közeget igényelnek, a gondolatok szabadságra és térre vágynak. A biztonság, az alapok és a valahová tartozás rendkívül fontosak főleg akkor, ha valaki az önismeret útján járva nagy erőket és sok információt mozgat meg magában. Spirituális munkába kifejezetten veszélyes vagy kétséges belefogni “földelés” nélkül, vagy egy biztos pont, bázis, egy mester vagy lelki vezető megtartó jelenléte nélkül.
Sokat azt gondolják, könnyű erre az alapra szert tenni. Sokan nem ismerik fel örökös keresésükben, függőségeikben az alap hiányát. Annak az érzés tapasztalatának a hiányát, ami az egész életnek értelmet, irányt, stabilitást ad. Legyen az egy vallásos út, egy személy, aki lélektársként lát minket, a természettel való belsőséges kapcsolat, vagy az Isten képzetére való ráhagyatkozás. Hit a Sorsban, a csillagokban vagy Önmagunkban. Egy láncszem, ami megtart és segít. Számtalan módja lehetséges ennek megélésének!
Első lépésként mérjük fel kötődéseink természetét, vizsgáljuk meg kissé távolabbról kapcsolatainkat, hálózatainkat, függőségeinket. Egy kísérő, barát, mester, pap vagy terapeuta támogatásával végezzünk árnyékmunkát, keressük meg az őssebet. Ez sok esetben az elkülönülés, szeparáció. Nem mindenkinél, de ha a labirintusunk közepén egy tátongó örökkön üres fekete lyukat találunk, amit semmivel nem tudunk befedni: se őrületbe vitt fitnesszel, se alkohollal, se szexszel, se munkával… szellemi éhségünket nem csillapíthatjuk tudással, testi éhségünket élvezetekkel, érzelmi éhségünket emberi kapcsolatokkal és figyelemmel stb. akkor valószínű dolgoznunk kell azon, hogy megérkezzünk és megtapasztaljuk az “elég” érzését.
A természethez való visszakapcsolódás képes azt az erőt visszaadni ami a hiányt betölti. A fogyasztás, élményhajszolás, hamis emberi kapcsolatok és céltalan élet helyett elindulhatunk azon az úton, ami otthonossá teszi a világot. Ami az elidegenedés űrjét csillapítja és betölti.
Ha megérezzük a bolygóhoz való tartozásunk erejét, ha a természet részének érezzük magunkat, ha a földdel kapcsolódunk, magához az Élethez térünk vissza. A mai társadalom a városi életformában nem teszi lehetővé az organikus kapcsolódásokat. Sokszor mezítláb kellene csak sétálni a fűben, lefeküdni egy fa tövébe, élő vízben úszni, erdőben barangolni órákon át, tábortűz köré gyűlni, érteni a visszakapcsolódás célját: érezzünk magunkat otthon a természetben és felejtsük el a "fogyasztási éhség" rabszolgaságba fogó és hamis odatartozás érzését nyújtó kizsákmányoló figyelemelterelését. Legyünk otthona saját lelkünknek, váljunk önmagunkká, önismereti munkával teljesedjünk ki, foglaljunk el annyi teret a világból amekkorára szükségünk van.
Ne féljünk természetesnek, földillatúnak lenni, lemondani a fogyasztásról, hamis énképről, amit pl. a divat hamis odatartozással erősít meg, rabságban és éhségben tartva a lelket. Ne féljünk a vadontól ami bennünk él. Ne féljünk szembenézni az ürességgel lelkünk mélyén, ne féljünk megtenni az első lépéseket a valódi megérkezés útján és első sorban Önmagunkhoz tartozni. Testünk otthonába érkezni, érzelmeinkkel leülni egy asztalhoz és őszintén elfogadni amilyenek vagyunk, és ahogyan vagyunk, tudunk lenni.
A visszacsatolás útja az odatartozás és megérkezettség érzése a kiteljesedettség alapjai. Ha önismereti munkát végzünk, előbb-utóbb elérkezünk ennek felismeréséhez: a természet a legnagyobb mestere az őszinte és élő kapcsolódásnak. Társainkkal, párunkkal, önmagunkkal így érdemes együtt lenni: hogy tudjuk, mi önmagunkba megérkezve, egy biztos alapról nyújtjuk karunkat feléjük. És bármilyen nehezebb élethelyzetben, ami kibillenthet ebből az összekapcsoltságból tudhatjuk, vissza tudunk térni önmagunk középpontjába, stabilitásába. Mert megtaláltuk, mert tudjuk hogy lelkünk otthona a testünk jelenében. Össze vagyunk kapcsolódva Földdel és Éggel. Így utunk sikeres lesz.
Az ökoterápia eszközei egyszerű lelki vezetéssel képesek visszacsatolni minket önmagunkhoz, a természethez, az ökoszisztémához, az Életfához. Valóban és mélyen.
Jó utat, szép megérkezést!
Ell
Képek:
Dominique Pèré
Johannes Stötter: body art painting
Lost Gardens of Heligan
